Bejelentkezés

Bejelentkezés

Felhasználó név
Jelszó *
Emléklezz rám
Hiba
  • JFTP::login: Unable to login
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható
  • JFTP: :tárolás: A passzív mód nem használható

Ónodi vár "Castrum Olnod"

A XIII. század végére már számos vár emelkedett a Magyar királyság területén. Leírásunk tárgya, az ónodi vár azonban nem tartozik eme klasszikus várépítési korszakba. A napjainkig fennmaradt oklevelek szerint a jobbágyfalut 1356-ban adományozta Nagy Lajos király az udvari köréhez tartozó Cudar Péternek és fivéreinek.

A nagyúr parancsára kezdtek itt kialakítani egy erődített szállást, amely a következőkben birtokközpontként szolgálta a családot.

Az évek óta folyó ásatások eredményeit összevetve a levéltári kutatásokkal, lassan kialakul a kép, hogy milyen lehetett a Cudar család kezén lévő korai vár. A földesúr kisajátította a jobbágyfalu kőből emelt plébániatemplomát, amelyhez vaskos tornyot emeltetett. Azonban nem kért várépítési engedélyt az objektumra, aminek tulajdonjogáért Péter úr 1395-ben (1396?) bekövetkezett halála után a leszármazottai perrel támadtak egymásra. Csak Luxemburgi Zsigmond király idejében, 1416-ban sikerült az újonnan emelt erődítményre okleveles jóváhagyást elnyerniük.

 Az utódok folytatták a nemesi rezidencia bővítését, egy 39 x 39 métert magába foglaló, belsőudvaros, kétszárnyú lakóépülettel, aminek árkait a közeli Sajó folyóból töltötték fel vízzel. Összességében jelentős mértékű építkezések történtek, mert a következőkben a Czudar főnemesi család innen vette nemesi előnevét. Bár más váruradalmakkal is rendelkeztek, lent délen Szlavóniában és fent északon Makovica várával, mégis itt tartózkodtak előszeretettel.

Nem számított katonai szempontból fontosabb várnak, csak, mint a környékbeli jobbágyfalvakat összefogó uradalmi központ szolgálta földesurait. 1470-ben a Cudar főnemesi család férfiágon kihalt. Mátyás király 1470. március 8-án kelt parancsára Csanádi Bendek kanonok Rozgonyi Jánost és fiait vezette be a nekik adományozott vár és tartozékainak birtokába. II.Ulászló királynéi várnak nyilvánítva 1508-ban 7000 forintért Tótselymesi Tarczai János ispánnak és fiainak zálogosította el, majd 1511-ben 13000 forintért Ákosházi Sárkány Ambrus pozsonyi főispánnak adta el, akit a székesfehérvári konvent be is iktatott. A Sárkány családtól 1514-ben enyingi Török Imre vette meg a várat. 

1516-ban az ország legnagyobb mágnásai közé tartozó Perényi Imre nádorispán szerezte meg. Nagyszabású építkezéseiről szerencsére bőséges feljegyzés maradt fenn egy számadáskönyvben. A munkálatok azonban elsősorban a lakóhely komfortfokozatának emelését szolgálták és nem a védelemét. A napfényre került ablak és ajtónyílások alapján az akkori időszakra oly jellemző reneszánsz ízlésvilág szerint kialakított palotát kell elképzelni. A régebbi épületeket gyakran a járószintig visszabontották, csak a pincéket hagyva meg raktározási célokra. Az erős kőfallal oltalmazott várba a déli oldalon, egy magas kaputoronnyal és felvonóhíddal ellátott bejáraton keresztül juthattak be.


A XVI. században bekövetkezett Magyarország romlása, a mohácsi síkon csatát vesztő Jagelló II. Lajos halálával a főnemesség két pártra szakadt. Míg egyesek Szapolyai János erdélyi vajdát, addig mások a nyugati segítségben bízva Habsburg Ferdinánd osztrák főherceget kiáltották ki a magyarok királyává. Ónod akkori földesura, Perényi Péter koronaőr Jánost támogatta, de zempléni birtokain önálló tartomány kialakítására törekedett. Központjának Sárospatakot szemelte ki, ahol egy dombon vaskos lakótornyot és palotát emeltetett, majd várfallal övezte a település egy részét.

Ónod szerepe így lecsökkent, bár 1542-ben ide hívta össze Perényi Péter a felső-magyarországi vármegyék gyűlését. Két esztendő múltán a portyázó törökök perzselték fel a lakóházakat, nagy kárt téve emberéletben, elrabolva a jószágállományt. Talán ennek köszönhető, hogy a földesúr rádöbbent, az elavult védőművekkel rendelkező várának modernizálása halaszthatatlanul sürgőssé vált. Bár nem maradtak fel róla adatok, de a belső lakóépületet szabályos négyzet alakban körülvevő várfal és annak sarkain felhúzott kisméretű ó-olasz típusú ágyúbástyák erre az időszakra utalnak. Így már viszonylagosan korszerű, nagyobb létszámú helyőrséggel tudták ellátni, amely ágyúk segítségével már sikerrel tudott szembeszállni ellenséges támadáskor. A korabeli leírásokból ismert, hogy magát a mezővárost is palánkfallal kerítették körbe.

1567-ben örök nyugovóra helyezték Perényi Gábor bárót, akivel férfiágon kihalt a dúsgazdag főnemesi család. Birtokaik visszakerültek a királyi Kamara kezelésébe. Ónodba az uralkodó zsoldjában lévő vitézek vonultak be, akik gyakorta csaptak össze a környék lakosságát fosztogató török és tatár könnyűlovasokkal. Mint a felvidéki vármegyék kulcsának számító Kassa városát védő egyik végvár, fontosnak tartották a bécsi Haditanácsban. Számos nagyszabású tervet készítettek a modernizálására, amelyek azonban a valóságban kivitelezhetetlenek voltak. Jellemző az elvégezendő munka nagyságára, az új hatbástyás vár akkora területet foglalt volna magába, hogy a régi vár egyetlen új-olaszbástya udvarán elfért volna. Azonban a kivitelezést nem engedte meg a krónikus pénztelenség a kincstárban. Ami odáig fajult, hogy 1603-ban kénytelenek voltak zálogba adni az ónodi váruradalmat a Rákóczi famíliának. 1611-ből ismert a részletes inventáriuma {várleltára}, amikor az összeíró közegek részletesen végigvették az egyes épületeket, a bennük található felszerelési tárgyakkal. Néhány esztendő múltán a családtagok birtokosztályt tesznek rajta.

A XVII. században egyre nagyobb erővel törnek ki a Habsburg császári és királyi ház zsarnoki önkényuralma ellen indított támadások. Előbb 1605-ben Bocskai István, majd 1619-től Bethlen Gábor erdélyi fejedelem csapatai jelennek meg a környékén. Az ónodi helyőrség minden esetben önként kaput nyitott és csatlakozott hozzájuk. Járt a helyszínen és elkészítette ábrázolását Johann Ledentu hadmérnök is. 1639-ben az egri pasa jelentősebb sereggel támadt Ónodra. Fanatikus harcosainak sikerült áttörniük a palánkfalon, majd kifosztották és felperzselték a lakóházakat. A négybástyás magyar végvárral azonban nem boldogultak, rohamukat szapora ágyú és puskatűzzel verték vissza.

Ebből az időszakból ismeretes az utolsó nagyobb munkálatok ténye. Az északnyugati és délkeleti bástyák dongaboltozatot kaptak, míg a település felőli nyugati várfal mögött mintegy négy méter magas ágyúdombot alakítottak ki. Mivel erről volt várható a következő támadás is, ide összpontosították a lőfegyverek jelentős részét.

1671-ben csúfos véget ért a Habsburg Lipót császár ellen szőtt magyar főúri összeesküvés. A véres megtorlás azonban további ellenállást váltott ki, amelynek élére a tetterős Thököly Imre került. Katonai sikerei láttán a törökök szövetségesi segítségüket ajánlották fel. Ennek egyik eredményeként az oszmán csapatok által bevett ónodi erősségbe kurucok ütöttek tanyát. A Bécs alatt 1683-ban elszenvedett katasztrofális vereséggel azonban leáldozott a félhold harcosainak csillaga magyar földön. Velük bukott Thököly, akit a váradi pasa általi bebörtönzése után felkelői tömegesen hagytak magára.

Ónod várának végnapjai 1688-ban érkeztek el, amikor egy török sereg lerohanta és felgyújtotta. Többé nem állították helyre, elvesztette hadi jelentőségét. Falainak egy részét értékes anyagáért lebontották, míg az északnyugati részén egy téglából emelt magtárépületet húztak fel. Ez jól megfigyelhető a XIX. századi metszeteken. A közeli Sajó folyó áradásai okozták azonban a legnagyobb sérüléseit, a víz pusztító ereje nyomán az északkeleti bástya és falszakaszai dőltek le.

Sanyarú, magára hagyatott sorsának az 1985-ben elkezdett régészeti kutatás és helyreállítás Révész László vezetésével vetett véget. Őt követte Tomka Gábor régész és csapata, rövidebb-hosszabb kihagyásokkal, az anyagi lehetőségek által behatárolva de igyekszik feltárni a viharvert erősség múltjának részleteit. Nagyszabású tervek születtek a vár nagyközönség előtti méltó bemutatására, amelynek elérésével újabb történelmi műemlékünk menekülhet meg az enyészettől.

 

 

Tomka Gábor 

Az ónodi vár története a régészeti feltárások tükrében

 

A vár a Sajó árteréből kiemelkedő alacsony kavicsdombon helyezkedik el. A feltárások felszínre hozták a vár építését megelőző korszakban itt állt temető részleteit.

E temetőből csak kis felületek ismertek. A bolygatatlan sírokban nyugvó csontvázak koponyája nyugatra, lábuk keletre fekszik, úgy, ahogy ez a középkorban szokásos volt. A sűrű egymásra temetkezésből látható, hogy korlátozott tér állt rendelkezésre, s ez leginkább a templomok körül fekvő középkori temetők sajátja. Egy 1416-ban kelt oklevél leírja, hogy a várat egy korábbi templom körzetében emelték. Az emberi csontok nyilván az e templom mellett eltemetettek földi maradványai. A templom és a temető bizonyosan Ónod faluhoz tartozott. A templomról az 1330-as években készített összeírásból tudjuk, hogy Szűz Mária tiszteletére szentelték. A falu (plébániájának jövedelme alapján) ekkor a kisebb méretűek közé tartozott. Neve egy 1296-os határjárásban fordul elő először, megtelepedése tehát ennél az időpontnál korábbi.


A vár kiépítése Cudar Péter bán és fiai nevéhez köthető. A bőcsi eredetű Cudar család a Miskolc-nem tagjaitól szerezte meg Ónod birtokát. Cudar Péter Nagy Lajos király (1342-1382) egyik legkedveltebb híve volt, karrierje csúcsán viselte az országbírói hivatalt (a nádori méltóság után ez volt a legmagasabb rang az udvarban). Befolyása révén családja vagyonát kedvező házasságokkal és királyi adományokkal gyarapította. A Cudarok kezében összpontosult Sáros, Abaúj, Borsod, Zemplén vármegyék irányítása, valamint több fontos királyi váruradalom, köztük a diósgyőri igazgatása is. Cudar Péter országos tisztséget 1360-ban kapott először (főpohárnok lett). Főként a királyi udvar közelében tartózkodhatott. Részt vett Nagy Lajos itáliai hadjárataiban, és fontos diplomáciai feladatokat is kapott. 1369-től szlavón bánként működött (a mai Horvátország északi részét irányította). 1381-ben nevezték ki Nagy Lajos birodalmának keleti részére orosz vajdának. Lajos halála után kegyvesztett lett. Korábbi hatalmát a család nem nyerte vissza. Ekkortájt kerülhetett sor az ónodi uradalom központjának várszerű kiépítésére. Az élete végén már Ónodi Cudarnak nevezett Péter bán 1395-96 telén halt meg

Miután Cudar Péter és testvérei elhunytak, az örökösök között egyenetlenség támadt az ónodi várral kapcsolatban. A perről több oklevél is fennmaradt, ezek segítségével kaphatunk képet az egykori várról. Cudar Péter (és feltehetően testvérei) királyi engedély nélkül építették ki erősségüket. 1413-ban az épület még nem állt készen (legalábbis erre utal, hogy Péter fiai: Simon és Jakab a befejezésére kaptak engedélyt). Végül 1416-ra Cudar Benedek (Simon és Jakab unokatestvére) elérte, hogy minden birtok fele neki járjon. Az ítéletlevélből tudjuk, hogy nagy tornyot emeltek a vár közepén a templom felett. Jakab és Simon megosztották a várat oly módon, hogy Simonnak a déli és a keleti, míg Jakabnak az északi és a nyugati rész jutott. Az ítélet szerint Simon részét Benedek kapta meg, míg a vár másik felén a két testvér osztozott. A tornyot meg kellett osztani, s mivel korábban gondot okozott, hogy a néhai Péter bán okleveleit fiai őrizték, ezért ezeket lepecsételt ajtó mögött e torony boltozott helyiségében kellett elhelyezniük. A fivéreknek jutó rész felől lehetett a toronyba jutni, s a határozatban az állt, hogy ennek elzárása esetén kötelesek másik, közös bejáratot készíteni.

E középkori várat a későbbi átépítések szinte teljesen eltüntették. Az eddigi ásatások alapján csupán az alábbiakat sikerült megtudni: A ma magasan álló falövön belül közel szabályos, négyzetes, mintegy 39 x 39 m-es területen épült ki a vár. Kívülről a mintegy 130 cm széles falakhoz bizonyára a vizesárokba, illetve a Sajóhoz vezető lejtő csatlakozott. A falak kőanyaga túlnyomó többségében andezit, kötőanyaga fehér, meszes, kemény habarcs. A nyugati oldalon, a középvonaltól északra gazdag keretelésű ajtón lehetett bejutni az épületbe.

A csekély maradványok alapján e bejárat 1,5 m széles lehetett. Egyelőre nem ismert, hogy volt-e szélesebb kapuja is a várnak. A keleti (Sajó felőli) oldalon kőkeret nélküli ajtónyílás került elő. Talán afféle menekülő-kapu volt, melyen át közvetlenül el lehetett érni a Sajón várakozó csónakot. Találtunk továbbá a keleti oldalon, az északkeleti sarok közelében, egy árnyékszékaknát.

 

Ezt a fal vastagságában képezték ki, alját (a tisztulás megkönnyítése végett) ferdén állított téglákkal rakták ki. Annak megakadályozására, hogy vállalkozó kedvű ostromlók a Sajó felől az aknán keresztül hatoljanak a várba, nyílását vasráccsal zárták le. A vár belső épületeiről alig tudunk valamit. A déli és a keleti fal belső oldalán (a későbbi déli és keleti épületszárnyban) megmaradtak a körítőfalra merőleges, ám azzal össze nem épített falak visszabontott maradványai. Ezek közül néhányat a középkori vár részleteivel lehetett azonosítani. E falak közül az egyiken előkerült egy a 15. századi szinthez igazodó küszöbkő is. A többi falat építőanyaga, a visszabontás mélysége, illetve az igazolhatóan későbbi falak által kijelölt helyiségosztási ritmus szerint sikerült korhoz kötni. A déli és a keleti szárnyak udvari fala néhány szakaszán korábbi, 15. századi falakra épült. A déli szárny nyugati végénél, valamint a keleti szárny északi végénél ez azonban eleddig nem bizonyított. Két falszakaszt is teherhárító ív kialakításával képeztek ki: talán a mocsaras terület, vagy az akkor még helyenként laza sírföldek indokolhatták ezt az eljárást.

A korábbi ásatások során több helyütt bukkantak elő olyan apró, 15. századinak tűnő falcsonkok, melyek egykori szerepe eddig nem ismert. Úgy tűnik tehát, hogy a Cudarok korában a vár késő középkori kiterjedését elnyerte, és már ekkor is a körítőfalhoz belülről támaszkodtak az épületek. A későbbiekkel ellentétben a bejárat a mezőváros felől, nyugatról nyílhatott. Bár építésekor nyilvánvalóan figyelembe vettek hadi szempontokat is, az épület megjelenése inkább megerősített udvarház, középkori értelemben vett kastély jellegű lehetett.

A nyugati és az északi fal mellett valószínűleg nem álltak kőépületek. A lakóhelyiségek (egy része) az árnyékszék helyzete miatt az északkeleti részen keresendők, míg a déli pince mélyén talált falcsonk talán a 15. századi (a későbbinél kisebb alapterületű) pince meglétét teszi valószínűvé. A szabályos négyzetes befoglaló alaprajzú lakályos vár előképeiként Nagy Lajos uralkodásának második felében épített, illetve építeni kezdett királyi rezidenciákat (Diósgyőr, Zólyom, Végles, esetleg Visegrád-Palota) idézhetjük fel.

Ez az építészeti alapforma, rendszerint alacsonyabb színvonalon (tornyok elhagyása, korábbi épületek befoglalása miatti egyenetlenségek) a Zsigmond-kor (1387-1437) főúri rezidenciáiban köszönnek vissza. Ilyen például Várpalota és Kisnána vára. Jellemző, hogy e két utóbbit az ónodival megegyezően korábbi plébániatemplomnak a várépületbe integrálásával alakították ki. A legreprezentatívabb királyi előképek tornyai a sarkokra épültek, a főúri várak esetében ez nem mindig igazolható. Ónodon sajnos továbbra is lappang az oklevélből ismert torony.

Az épület keltezését az átépítések sorrendjén kívül immár több pénzérme, néhány kályhacsempe-töredék és cserépedény-töredékek bizonyítják. A déli szárny homlokzata előtt Mária királynő (1382-1395) denárja került elő a várudvar járószintjén. Bár a pénzérmék csak a keltezés alsó határát jelölik ki, e lelet mégis a 14. sz. végére valószínűsíti ezen építési periódus keltezését. A keleti szárnyból Zsigmond aprópénze, a déli szárny egyik rétegéből I. Ulászló (1440-1444) vagy V. László (1453-1457) denárja került elő, ami az épület Zsigmond-kori és azt követő használatát valószínűsíti. A keleti szárny legdélebbi helyiségének teherhárító íve alatti feltöltés az építkezés korából, ill. az azt megelőző korból származhat. Az itt talált kerámián megfigyelhető technikai jellegzetességek alapján a leletegyüttes a késő középkorra datálható, és jelenlegi ismereteink alapján nem zárható ki a 14. sz. végi, 15. sz. eleji korhatározás. A déli szárny aprólékosan kibontott nyugati helyiségében több, köztük pénzzel keltezett 15. századi réteget dokumentáltunk, melyekből jellegzetes késő középkori kerámia és néhány (sajnos igen apró) kályhacsempe-töredék bukkant elő. Ez utóbbiak bizonyítják, hogy a várban főúri lakóhelyhez méltó módon, részben mázas csempelapokból összeállított kályhák álltak. A korábbi ásatások során előkerült egy háromágú lándzsahegy. Ilyeneket csak lovagi tornákon használtak, azaz bizonyítja a Cudarok lovagi életvitelét.

Cudar Benedek főként Makovicán tartózkodhatott, de Zsigmond király udvarában, hadjáratain és diplomáciai útjain is szerepet kapott. Az ónodi várban elsősorban Simon és Jakab lakhatott családjaikkal, akik (az udvarból kiszorulván) birtokaikat az ónodi uradalom körül próbálták összpontosítani. A család két ágának ellentéte a következő generációra is kihatott. Míg Benedek fia, János az Albert király (1437-1439) halála után kitört polgárháborúban az özvegy Erzsébet királyné, fia, V. László és Giskra zsoldosvezér oldalán állt, addig Jakab fiai (Simon és Jakab) az ellenpártot, I. Ulászlót és Hunyadi János kormányzót támogatta. A két testvérnek, akik továbbra is Ónodon tartották lakóhelyüket, sikerült visszaküzdeni magukat az udvari tisztségviselők (a bárók) elitjébe. Cudar János felesége Rozgonyi lány volt, s így a férj halála után a Cudarok vagyonára az egyre hatalmasabb Rozgonyi család is szemet vetett. Miután a vagyonon meg kellett osztozni, napirendre kerültek az erőszakos cselekmények a Rozgonyiak és a Cudarok emberei között. Végül hosszas pereskedés után 1467-ben a Rozgonyiaknak sikerült örökösödési szerződést kötniük a Cudar család akkor már egyetlen élő férfi tagjával, Jakabbal. Miután ő 1470-ben meghalt, vagyonát, közte az ónodi váruradalmat is, a Rozgonyiak örökölték.

Mivel ekkor a vár elveszítette azt a jelentőségét, melyet az biztosított számára, hogy állandó főúri lakóhely volt, történetében közel 50 év átmeneti periódus következett. 1472-ben Mátyás király (1458-1490) elkobozta, és a királynői birtokokhoz csatolta. Az 1500-as évek elejétől került Ónod és uradalma Perényi Imre érdekkörébe. 1508-tól a vár birtokosai (legalábbis papíron) elképesztő sebességgel váltogatták egymást: előbb zálogjogon Tótselymesi Tarcai János, majd a korszak kereskedő-diplomata nagyura, Ákosházi Sárkány Ambrus vette meg. Vélhetően Sárkány pénzügyi manővereivel és Perényi Imre törekvésével magyarázható, hogy előbb Szapolyai János vásárolta meg (vélhetőleg ez az ügylet csak formailag létezett), majd 1516-ban Török Imre. Ez utóbbi pár nap múlva továbbadta Perényi Imre nádornak. A nádor és felesége, Kanizsai Dorottya délvidéki birtokokért cserébe szerezték meg az ónodi uradalmat.

Perényi Imre az ónodi várban nagyszabású építkezésekbe kezdett. Mivel a külső főfalak kivételével szinte az egész várat újjáépítették, hitelt adhatunk annak az oklevélnek, mely Ónod várát romosnak és épületeitől megfosztottnak állítja. Vélhetőleg az előző 50 évben a karbantartás hiánya okozta e pusztulást. Az új tulajdonosnak az ország déli részén (Siklós, Valpó) és északkeleten (Terebes) is voltak birtokai. A két birtokcsoport közötti gyakori utazása során akarhatta az ónodi várat állomáshelyként igénybe venni.

Az átépítés során a déli és a keleti szárny 15. századi udvari falát alapozásként használták fel. Ezúttal a szárnyak igazolhatóan végigértek mindhárom (azaz a déli, a keleti és az északi) oldalon. 

A falazáshoz sok (sajnos az időjárásnak alig ellenálló) horzsaköves riolittufa falazókövet használtak, a falazat kötőanyaga a korábbi periódusnál sárgásabb. Néhány hasonló kőanyagból faragott építészeti részlet is előkerült. Az építkezést (melyről számadáskönyvek is fennmaradtak) régészetileg pénzérmékkel lehetett korhoz kötni. A keleti szárny járószintjéről II. Lajos (1516-1526) denárja, a déli szárny előtti, horzsaköves riolittufa építési hulladékot tartalmazó rétegből II. Ulászló (1490-1516) érméje bukkant elő. Az északi szárnyon (az esetlegesen itt állt korábbi épületeket teljesen megsemmisítve) nagyméretű pincét alakítottak ki. Boltozott lejárata jelenlegi ismereteink szerint az udvar északnyugati sarkában, kiugró pincegádor alatt nyílt. A pincét hosszanti dongaboltozattal végig beboltozták. Korabeli belső beosztását a későbbi átépítések miatt nem ismerjük. A keleti oldalon a korábbi árnyékszéket: a mind belül, mind kívül magasabbá vált szint miatt átépítették. Külső oldalán az eredeti kifolyónyílásnál magasabban tisztítónyílást vágtak. Az árnyékszékes sarokhelyiséghez délről csatlakozó hosszúkás alaprajzú terem északi falában utóbb elfalazott fülkét alakítottak ki. A keleti szárny helyiségosztását megváltoztatták. A szárny közepe táján az egyik osztófalban eredeti helyén megtalált küszöbkő azt jelzi, hogy a járószint 20-30 cm-rel megemelkedett. A küszöbtől délre fekvő helyiségbe az udvarról lehetett bejutni. A déli szárny keleti oldalán 3 helyiséges pincét építettek, melybe az udvari homlokzat közepe táján kinyúló gádor falépcsőjén lehetett lejutni. A pincehelyiségeket a mécsestartó fülkékbe helyezett világítóeszközök és két darab az udvar szintjére nyíló pinceablak világította meg. A pincétől nyugatra elhelyezkedő helyiségbe az udvarról lehetett bejutni: küszöbköve előkerült. Úgy tűnik, már ekkor áthelyezték a bejáratot az épület déli szárnyára: az udvari falon bejáróra utaló falazott sarok került elő. A kapuátjáróból lehetett megközelíteni a déli oldal legnyugatabbi helyiségét. E helyiség közepén az átépítéskor vagy röviddel utána U alakú falazott tűzhelyet alakítottak ki.

A mellette talált égett rétegből előkerült hal- és egyéb csontok arra utalnak, hogy nem kovácsműhely, hanem inkább valamiféle élelmiszer-feldolgozó helyiség lehetett.

Az építkezésekről megmaradt számadáskönyvekben említett két ablakos pincét a déli pincével azonosíthatjuk. Az említett pincegádorhoz készíthetett egy miskolci kőműves kőkeretezésű ajtót, s erre az ajtóra került négy sarokvas, négy heveder és egy zár. A pince mellett kis szoba, felette nagy terem helyezkedett el. A tetőzetet vörösre festett zsindellyel fedték. Olasz mesterek dolgoztak a várban, feltehetően reneszánsz ízlésű kő ablak- és ajtókereteket készíthettek. A déli szárny pincéjéből, valamint újabban a vár kútjának kőbéléséből elő is kerültek reneszánsz profilú nyíláskeretek. A rendkívül töredékes tufából faragott kőanyag azonban azokkal a sárospataki faragványokkal mutat rokonságot, melyeket legvalószínűbben Perényi Péter készíttetett 1534-1540 között. 

A palota emlegetett kerek üvegablakainak töredékeit is sikerült megtalálni, ám könnyen lehet, hogy ezek nem a 16. század elejéről, hanem későbbi javításokból származnak. A pince feletti teremben 1518 novemberében Lengyelországból (Bieczből) hozatott csempékből raktak kályhát. E csempék azonosítása az előkerült leletekkel nem problémamentes. Az egyik lehetséges csempecsoport, mely jó minősége és az együtt alkalmazott ón- és ólommázas technika miatt importnak vélhető, sárospataki és krakkói analógiája alapján mintegy 20 évvel későbbi lehet, és az említett kőfaragványokkal lehet egykorú. A másik szóba jöhető csempecsoport minősége viszont nem olyan kiemelkedő, hogy távoli vidékekről kellett volna beszerezni.
A számadáskönyvben említett párkány valamiféle külső védmű, talán az árok partján körbefutó palánk lehetett. Az újjáépített faházak helye viszont nem ismert, talán a nyugati körítőfal környékén, esetleg a kőépületek emeleti szintjén keresendők. A számadáskönyvekből elénk tárulnak egy késő középkori kisebb vár mindennapjainak részletei. A tulajdonos rendszerint távol van, helyette várnagya és ennek helyettese irányították a vár életét. A küldöncök, éjjeliőrök mellett békeidőben mindössze 6-8 zsoldos látta el a vár őrizetét. Alkalmaztak még egy kulcsárt, egy kenyérsütőt és egy szakácsot is. Összesen 20-25 ember élt folyamatosan a várban. A bevételek jelentős része származott a tiszalúci (főként kősókockákban lerótt) vámból. Kősóból a vár személyzete hetente egy darabot fogyasztott el. Amikor Perényi Imre Siklósról Terebesre menet kíséretével egy hétig a várban időzött, hét kockát használtak el. Ebből kiszámítható, hogy ha a kíséret és az úr nem ettek több sót a várnépnél, akkor 140-150 ember vonulhatott a nádorral.

Tudjuk továbbá, hogy ez évben a nádor számára a konyhán további 20 kocka sót használtak el. Ebből, ha kíséretének száma nagyjából állandó volt, arra következtethetünk, hogy 1516-ban további 20 napot töltött Ónodon. A várbeliek a korabeli szokások szerint naponta kétszer étkeztek, és elsősorban marhahúst fogyasztottak. Ritkábban birkahús került az asztalra. A húsokon kívül sajtot és vajat vásároltak rendszeresen. Nyilván a várban sütött kenyeret ették, s étrendjüket az uradalomban megtermelt, s ezért a számadásokba be nem került zöldségekből és gabonából készült főzelékekkel és kásákkal egészítették ki. A káposztát besózták, s a felhasznált só megjelenik a számadásokban. Feltehetően elsősorban bort és lőrét (a törkölyre öntött és megerjesztett vizet) ihattak, de a számadáskönyv csak a várba érkező vendégek kiszolgálására vásárolt bort tünteti fel. 1518-ból több adat szerint sört vásároltak a katonák számára.. A nagyböjtben disznózsír helyett lenolajjal főztek, s halat ettek. Ha más hal nem volt, sózott heringet vásároltak. Az északi tengerről származó heringet hordókban szállították: vélhetőleg egy ilyen hordó került elő a közeli Mohi mezőváros egyik feltárt kútjából.

A vasbevétel felhasználásának elszámolásában és az építési munkák kiadásaiban a várban dolgozó kovácsokról különösen sok adat maradt. A két kovácsmester javította az uradalom mezőgazdasági szerszámait, egyszerűbb fegyvereket és szekéralkatrészeket készített, lovakat patkolt. Elsősorban azonban az építkezésen vették hasznukat: ők készítették a különféle méretű szögeket, az ajtó-és ablakvasalásokat, ablakrácsokat, zárakat és reteszeket, sőt még a cserépkályha belső vasalását is. Az ásatás során előkerültek egy kovácsműhely felszerelésének darabjai. Bár ezek a számadásnál valószínűleg későbbiek, bepillantást engednek egy kisebb műhely szerszámkészlete közé.

Imre nádor 1519-es halálát rövidesen követte a középkori magyar állam bukását jelző mohácsi csata (1526). Örököse, Perényi Péter ezért igyekezett birtokainak súlypontját áthelyezni a hadak járásától nyugalmasabb északi megyékbe. Megszerezte a mohácsi csatában elesett Pálóczi Antal sárospataki birtokát, s 1534–1541 között a város sarkában új, megerősített, reprezentatív rezidencia építésébe fogott, a várost pedig bástyás falakkal vétette körbe. Az északkeleti országrész védelmét biztosító Eger várában, melyet 1537-1548 között hatalmában tartott, szintén erőteljes erődítési munkákba fogott. A korszerű bástyás erődítmények tervezéséhez és kivitelezéséhez olasz mestereket fogadott: 1526-ban szerződtette Niccolo da Milanot, majd várainak erődítésére Alessandro da Vedanot.

Rövidesen az ónodi várat is külső olaszbástyás falövvel vették körül.

A négy sarokbástyával ellátott védőfal építését az alapozás mellett előkerült, 1535-ös Ferdinánd denár verése után kezdhették meg. Ennél pontosabb kormeghatározásra jelenleg nincs mód, bár valószínűsíthető, hogy Ónod megerősítése nem előzhette meg a fontosabb sárospataki rezidencia és városi erőd kiépítésének kezdetét. A kötőgátak és a bástyák egyszerre épültek. A falak külső felületükön simára faragott törtkőből, túlnyomórészt andezittufából készültek, 70 cm-enként kiegyenlített sorokban. A védőfalak vastagsága 2,6–2,8 méter, a vár területe 66 x 60 méter, azaz megközelítően 0,35 hektár. Ugyanekkor alakították ki a ma is látható vizesárkokat.a nyugati és a déli oldalon. A vár másik két oldalát a Sajó folyóvize mosta. A külső várfal építésekor a sóderes altalajba vágták az alapozási árkot. Míg a talajvíz szintjét el nem érték, szárazon rakott nagy kőtömbökkel alapoztak, majd néhány kősoronként kiegyenlített vízszintes szakaszonként falaztak. A fal mellé törmelékes réteget töltöttek, majd az elkészült lejtőre kavicsréteget fektettek. Az árok szélessége mintegy 20 méter, legnagyobb mélysége valószínűleg nem haladta meg a 3,5 métert, ezt ugyanis a talajvíz feltörése gátolta és feleslegessé is tette volna.
Az aránylag kisméretű, kb. 15,5 méter hosszú homlokfalakkal ellátott, fül nélküli bástyák az óolasz rendszerű erődítésekhez tartoznak. A falak függőlegesek, aljukon nem képeztek ki rézsűt: ez szintén a korai bástyás építkezések sajátja. A bástyákat építésükkor fagerendákra támaszkodó födémmel három szintre osztották. Az alsó szintről csak oldalazó lőrések nyíltak, ide 2-2 kisebb ágyút helyezhettek el.

A középső szint szárnyfalain lőrések, homlokfalain azonban hármas nagyméretű nyíláscsoportok tátongtak. E nagy nyílások inkább ablakra, semmint lőrésre emlékeztetnek, így ez a szint huzamosabb tartózkodásra is alkalmas volt. A legfelső szintről a későbbi átalakítások miatt alig van információnk. Talán a későbbi mellvédfalas kialakítás lehetett már ekkor is. A bástyákat vélhetőleg tetőszerkezet fedte, mert máskülönben nem lehetett volna a nedvességet távol tartani. Megjelenésükben e védművek még átmenetet képeznek a tipológiai szempontból korábbi ágyútornyok és a földdel feltöltött bástyák között. Alessandro da Vedano Perényi Péter többi várán is hasonló jellegű bástyákat építtetett (Sárospatak, Eger, Füzér). Valószínű, hogy az olasz fundáló a sárospataki erődítések megkezdése után, talán az 1540-es években építtethette. Esetleg az újonnan épített várral kapcsolatos, hogy Perényi Péter országos főkapitány 1542 májusában Ónodra hívta össze az északkeleti megyék rendjeit. Az is lehetséges, hogy a bástyás várfal kiépítéséhez csak azután fogtak hozzá, hogy 1544 októberében a török felégette a mezővárost.

Perényi Péter fia, Perényi Gábor halálával az ónodi vár a kincstárra szállt. A 16. század utolsó harmadában, midőn a végvárrendszer vonala stabilizálódni látszott, az udvar foglalkozott az ónodi vár kiépítésének gondolatával. Az 1570-es években Niccolo Angelini nagyszabású tervet készített, mely szerint az óolasz bástyás vár az új erőd egyik sarkában állt volna. A nagyméretű fülesbástyákkal ellátott ötszögű erődítmény, az egykorú hadászati elveknek megfelelően körbefogta volna a mezővárost is. Természetesen a terv kivitelezéséből semmi sem lett, hiszen a Bécs szempontjából mellékes hadszíntéren hasonló méretű beruházásra legfeljebb Kassán és Szatmáron kerülhetett sor. 1577-ben a haditanács, áttekintve a felső-magyarországi végvárak helyzetét, megállapította, hogy Ónod fontos a tiszáninneni területek megtartása szempontjából, és kedvező fekvése miatt csekély költséggel kiépíthető lenne. A jegyzőkönyv szerint szorgalmazták, hogy a király vegye saját kezelésébe a korábban elzálogosított várat. Ez évből ismert az ónodi vár tüzérségi felszerelése is: 4 vaságyú és 1 mozsárágyú mellett 2 Falkonetet (kisebb löveg), 117 szakállas puskát, 12 puskát, valamint 45 mázsa lőport írtak össze.

Az előbb Ungnád Kristófnak, majd Forgách Zsigmondnak elzálogosított épület nem lehetett túlzottan rossz állapotban: az 1588-ban készült jelentés szerint a vár állapota közepes lenne, ha a csepegő és romos tetőzetet kijavítanák, és több katona állomásozna benne. A mezővárost sövénykerítés (palánk?) vette körül. Ernő főherceg 1592 februárjában utasította a szepesi kamarát, hogy az ónodi várat építészeti szempontból vizsgáltassa fölül, és becsülje meg helyreállításának költségeit.
Miután Eger várát 1596-ban a törökök elfoglalták, az ónodi vár a szűkebb értelemben vett hódoltsági terület peremére került, s ezért az ezt követő évek országgyűlésein rendre foglalkoztak megerősítésével. Megerősítésen itt főként a gyakran javítandó palánkok jó karban tartását kell érteni. A források értelmezésében korábban többször zavart okozott, hogy Ónod alatt hol a palánkkal körbevett mezővárost, hol a mezőváros szélén álló várat értették. Az udvar a pénzhiány miatt nem tudta Ónodot saját kezelésében tartani: korábbi zálogbavétel után 1603-ban 39000 forint zálogösszegért Rákóczi Zsigmond szerezte meg a kincstártól. A 16-17. század fordulóján Ónod várának főkapitánya Lorántffy Mihály volt. Lánya, Zsuzsanna itt látta meg a napvilágot 1600-ban.

A Bocskai-féle felkeléshez 1604 őszén Rákóczi Zsigmond és Ónod is csatlakozott. A fejedelem halála után, 1607. februárjában azonban visszatért Rudolf király hűségére. A folyamatosan megszavazott javítgatások ellenére a mezővárost körülvevő palánk állapota leromlott. 1608-ban a császári biztosok szerint "az kerítése olyan, hogy farkasok járnak minden éjjel alatta. Az oktalan állatok jönnek és mennek ki az oldalán." Az ifjú Rákóczi György katonai pályafutását Ónodon kezdte: ő volt az őrség parancsnoka már 1609-ben, s Őfelsége ónodi főkapitánya még 1616-ban is.

Az 1611. évből maradt ránk az ónodi vár első részletesebb várleltára. A négy bástyán 6 ágyút és egy mozsárágyút írtak össze. A két fegyvertárban közel 100 puska, valamint alabárdok, dárdák és pallosok sorakoztak az ágyú- és puskagolyók, "tüzes szerszámok", fegyveralkatrészek és puskaporos hordók mellett. Az udvaron, a toronyba vezető lépcső alatt ötcsövű seregbontó ágyú állt. A vár déli szárnyának emeletén négy, üvegablakokkal ellátott szoba helyezkedett el. E szárny alatt, a pincében tartották a káposztát és a sózott halat.

A keleti szárnyszintén emeletes volt, itt lehetett a "kerengő grádicsos ház", azaz egy csigalépcsős helyiség. Az északi szárny alatti pince egyik felében bort tároltak, míg a másik tömlöcként szolgált: itt írták össze a rabok lábára és nyakára való béklyóvasakat és a bilincseket A pincék felett lehetett a gazdasági épületek szárnya.

1616-ban vizsgálóbiztos szemlézte a várat. Megállapította, hogy a palánk bástyái semmit sem érnek, szalmával vannak befedve és agyagtapasztásos sövénnyel körbefonva. Oly szűkek, hogy az őr felül csak fekve helyezkedhet el. Mivel a palánkot csak kívülről fedték agyagtapasztással, akár puskával is át lehet lőni. Csak egy pattantyús van, s a tarack is kevés. Ajánlotta, hogy minden háztulajdonos maga építse meg telke végében a rá jutó palánkszakaszt, a bástyákra pedig egy vagy két seregbontó ágyú kellene, továbbá, mivel a városi torony alacsony az őrködésre, javasolja, hogy a vár bástyáját emeljék magasabbra, s innen őrködjenek. A következő év májusában a végvár építéséről határoztak. Ekkortájt készülhetett a várkapu átalakítása. A várbelső kapualját falakkal kötötték össze a bástyás falövvel, így kialakítva egy kapufolyosót. A várfal elé pillért építettek, melyen vélhetőleg kissé előreugró kaputorony állt. A kaputorony alatt sekély (talán egykor vízzel feltöltött) mélyedést alakítottak ki, melyből az 1610-es és 1620-as évekből származó pénzek kerültek elő. 

A bástyákat is a 17. század első felében, elején alakíthatták át először, bár az eltérő építőanyag miatt nem valószínű, hogy a kapuval egy időben történt a megújítás. A bástyák felső részét visszabontották, majd téglából és bontott tufakváderekből rakott fallal megemelték. A falkorona ferdén visszaugrott. A korábbi nagy ágyúlőréseket leszűkítették, az újonnan kiképzett lőnyílásokat szakállas puskákra méretezték. 

1619 szeptemberében Rákóczi György várai – így Ónod is – megnyitották a kapuikat Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadai előtt, így 10 évre Ónod története ismét az Erdélyi fejedelemséghez kapcsolódott. E korszak emlékei azok a kályhák, melyek egyik csempéjén Bethlen Gábor címere látható.                                                                                 

A törökkori végvárról fennmaradt egyetlen metszet feltehetőleg 1639 nyarán készülhetett, mely a várat északnyugat felől, a palánkkal kerített mezővárost észak felől ábrázolja, meglehetősen pontosan.
A várban folyó építkezéseket, melyek már 1636 előtt megindultak, az 1639-es török támadás után bizonyára felgyorsították. Rákóczi György 1641–1642-ben nagyobb szabású építkezéseket végeztetett a várban, s ezért Debreceni Tamás fő jószágigazgató a fejedelemtől jártas kőműves kiküldését kérte.

Talán ekkor, mindenesetre a 17. század közepe táján került sor az ónodi vár utolsó nagyobb szabású átalakítására. Az északnyugati és a délkeleti bástyák korábbi belső faszerkezetét elbontották, s helyére középső osztófalra támaszkodó kettős dongaboltozatokat építettek, melynek kőanyaga a korábbi falazatoktól eltérő.

A délnyugati bástyát földdel töltötték fel, lőréseit elfalazták. A két nyugati bástya közé hatalmas földmunkával több mint négy méter magas ágyúdombot emeltek. A nyugati falat megmagasították, rajta ablakszerű lőnyílásokat alakítottak ki. A délnyugati bástya és a kapuépítmény közé részben a várfalra, részben pillérekre támaszkodó, ismeretlen felépítményű épület került. A nyugati oldal ágyúdombjánál alacsonyabb szinten a falszorosokat körben feltöltötték, a megmagasított falakon tölcséres lőréseket építettek. E földmunkák szándéka egyértelmű: a belső várat szinte beásták az 5–10 méter széles földtöltések mögé. A külső falöv ágyúzással szembeni ellenállóképességét is növelték a feltöltések, valamint azt is lehetővé tették, hogy a várfalak védelmére a korábbinál jóval több löveget helyezhessenek el.

A vár két ismert kora újkori felmérésének egyike 1662-ben készült. A belső épületek jelzése elnagyolt, de jól kivehető, hogy a falakt palánkból készült külső védmű veszi körül.

1670-ben részletesen összeírták a vár helyiségét is. A déli szárny emeletén öt szoba volt, melyek közül a nyugati sarokhelyiségbe egykor a fejedelemasszony udvartartásának hölgytagjait helyezték el. E szobából nyílt a fejedelemasszony szobája, melyből közvetlenül át lehetett jutni a fejedelem egykori szobájába. A szárny keleti részén két külön bejáratú helyiség állt, melyekbe a fejedelem kíséretét és testőreit helyezték el. Az épületszárny két végén nyíltak az árnyékszékek. A második emeleten (valószínűleg a padlástérben) a szárított élelmiszerek tárolására szolgáló éléskamra és a már korábban is említett "szabó ház" helyezkedett el. A várudvar nyugati fala mellett összeírták a darabontok apró házacskáit, és az ezek mögötti "sütőházat".

A vár e részében német katonák állomásoztak. A belső vár (magas?)földszintjén helyezkedett el a csigalépcsős helyiség és az ebédlő palota. A "sáfár ház"-akban tárolták az élelmiszereket és a használaton kívüli háztartási felszerelést. Az északi, gazdasági szárnyban írták össze a liszt és egyéb élelmiszerek tárolására használt "lisztes házat". E szárny középső része az összeíráskor katonák szálláshelye volt, mellette konyha, alatta a korábban is összeírt tömlöcök és a pince helyezkedett el. A várudvaron található kút kútházát 1670-ben újraépítették.

A belsővár udvaráról kivezető kapufolyosó két oldalán lépcsőkön lehetett feljutni a feltöltött falszorosokba és az itt álló "ecetes ház"-ba. Néhány évvel később egy hasonló leltárrészletesebben leírja a várkapu környékét: a vár hídjának közepén és a kapu előtt két csapóhíd nehezítette meg az illetéktelen behatolók bejutását. A vár hídján kétoldalt korlát volt, előtte pedig két zsindellyel fedett, padokkal ellátott nyári filagóriát építettek

A Thököly Imrével szövetséges budai pasa seregei 1682 augusztus elején támadták meg Ónod várát. Kétnapi ágyúzás után az őrség feladta a várat. A törökök Ónodot átadták Thököly Imrének, aki 50 gyalogot rendelt bele őrségnek. A szendrői labancok 1685 nyaránt felgyújtották a várost, az élelmiszerkészleteket elpusztította a tűzvész, ezért nagyobb haddal már nem lehetett Ónodon állomásozni. 1685 szeptemberében Ónod meghódolt Barkóczi seregei előtt, s így a mezőváros és a vár ismét visszatért a császár hűségére. Ekkortájt készülhetett a második alaprajzi felmérés, melynek egy példánya a karlsruhei levéltárban maradt fenn. 

1688. április 7-én egy portyázó török csapat felgyújtotta Ónod városát. A vár is leégett, a déli szárny emelete a pincébe roskadt, a déli falra támaszkodó pilléralapozású épület összeomlott. Égésrétegeket lehetett az udvaron és az északi pince nyugati végében is megfigyelni. Egykorú leírás szerint a pusztulás után csupán a puszta falak meredtek az égnek.

Bár hadműveleti bázisként Ónod az 1690-es években is szerepel, a háborús viszonyok közepette a vár újjáépítésére nem volt mód. Mikor a fegyverek zaja elült, Borsod megyében többé már nem volt szükség végvárra. A belső vár falait a 18. század elején bonthatták el, a tereprendezés rétegeiből ugyanis II. Rákóczi Ferenc polturái bukkantak elő. E pénzérmék igazolják, hogy a vár a közeli mezőn megtartott 1707-es ónodi országgyűlés idejében már nem volt használható állapotban. Az előkelőségeket tehát nem a várban, hanem az országgyűlés színhelyén felállított sátortáborban szállásolták el.

A vár építéstörténete azonban nem ért véget. A 19. század legelején az Erdődy-Aspremont család a romos vár északi részét újjáépíttette. Az északi nagy pince beszakadt vagy megrogyott boltozatait kijavították, s a pince fölé oly módon emeltek több emeletes épületet, hogy annak második, északi traktusa az északi várfalig nyúlt, és arra támaszkodott. Ezt az építményt összekapcsolták a helyrehozott északnyugati bástyára épített toldással. Az épület jelenlegi ismereteink szerint nemcsak magtárként szolgált, hanem kályhái és nagy ablakfülkéi tanúsága szerint uradalmi központként is. 

A Sajó alámosta az erősen megterhelt északi falat, és az 1845. és 1855. évi árvizek nyomán az olaszbástyás falöv északkeleti része az északkeleti sarokbástya északi felével együtt alapjaitól kidőlt. A 19. század második felében az uradalmi épület romjának legnagyobb részét elbontották.
A kritikus állapotba került rom konzerválása 1985 óta folyik. Az 1990-es évek elején a helyreállítás megakadása további súlyos károkat okozott az addig nem konzervált falakban. Az utóbbi évek helyreállítási munkálatai reményt adnak arra, hogy e műemlék a közeljövőben méltóképpen helyreállítva fontos idegenforgalmi vonzerőként segítse elő Ónod további fejlődését. 

                                                                                                                 

Tomka Gábor